2014. szeptember 25., csütörtök

Sri Lanka Információk - Értékek és viselkedés


Sri Lanka Információk - Értékek és viselkedés

 Sri Lanka alapvető értékeit megosztja a többi Dél-Ázsiai országgal. Így tehát függetlenül a vallástól és az etnikai sajátosságoktól, a legalapvetőbb hangsúlyt a minőségi oktatásra helyezi; a vallás a mindennapi élet jelentős része; és a családi kapcsolatok és hagyományok nagyon nagy tiszteletnek örvendenek. 


Bár etnikailag, vallásilag és társadalmilag megosztott az ország, ennek ellenére a nemzeti büszkeség hatalmas összetartó erő. 

Sri Lanka, mint az összes többi ázsiai ország, patriarchális, erősen hagyománytisztelő ország. Ám, az ingyenes oktatásnak és a függetlenség kivívása óta az egyenlőségre törekvő szociális berendezkedésnek köszönhetően, a nőknek sokkal több lehetőségük van itt, mint a környező országokban. Az írni-olvasni tudás általános, és bár a hagyományok - főleg a falusi területeken - erősen élnek, már a nemek közötti egyenlőség figyelhető meg az otthonokban és a munkahelyeken is. (Különösen Indiához viszonyítva). 

 

Kasztok és osztályok

A Sri Lanka-iak nagy mértékben tudatában vannak a társadalmi rendnek és státuszoknak. A hagyományos kasztrendszernek köszönhetően a társadalmi egyenrangúság csak egy idegen koncepció marad a legtöbb Sri Lanka-inak. Minden kapcsolat valamilyen szinten hierarchikus. 

A kasztrendszer nagy szerepet játszott a sziget vidéki területein, ahol a rétegződés elsősorban a kereskedelem, a kézművesség, a foglalkozás alapján történt meg, melybe az adott egyén beleszületett. Bár a kasztrendszer ma már nehezen vehető észre, inkább csak a házasságkötéseknél, mégis maradt néhány esemény, mely kaszton vagy faji hovatartozáson alapszik. 

  


Példáu a holland burgherek (a szigeten vegyes házasságból születettek)  magasabban állónak tekintik magukat, mint a portugál burgherek, és a Kandy szingalézek is többre tartják magukat, mint az un. alföldi szingalézeket, mivel az ő fővárosukat csak 1815-ben foglalták el a hódítók (egyébként ezt a gyakorlatban is érezni: Kandy városa és az ott élő emberek sokkal kulturáltabbak, mint más szingalézek). 
A kasztrendszer a tamilok között jobban tetten érhetőbb, és náluk is vannak megoszlások, pl. a Jaffnában élő emberek magasabb rangúnak tartják magukat. 

 


Bár Sri Lanka szociális felépítése hagyományosan a vezetők és vezetettek kapcsolatára épül, a 19. században a középosztály felemelkedése volt megfigyelhető. A 17. században a portugálok felemelték azokat, akik lojálisak voltak hozzájuk, és létrehozták a Mudaliyar kasztot, ami egészen a britek idejéig virágzott. Ezek az elnyugatiasodott, főleg városi foglalkozást űző  emberek (ügyvédek, orvosok, tanárok, képzett szakemberek) versenyeztek a hagyományos szingaléz elit osztállyal, hogy létrehozzanak egy olyan réteget, mely túllép a kasztokon és osztályokon. 

A Sri Lanka-i társadalom ma három csoportra oszlik: van egy kis, ám nagyon gazdag városi réteg; egy feljövő középréteg, mely lassan két alcsoportra oszlik, felsőbb és alsó középre; és van egy hatalmas, falusi szegény csoport. Az emberek általában saját csoportjukon belül maradnak, és hatalmas szakadék tátong a gazdag és a szegény réteg között. A gazdagok itt is terepjáróval járnak, elkölthetetlenül sok pénzzel rendelkeznek, és ami igen borzasztó: szinte már nem beszélnek anyanyelvükön, kizárólag angolul. Egy új Toyota terepjáró itt kb. 17 millió forintnak megfelelő összegért vehető meg (3-szoros adó van kivetve a járművekre), míg a legszegényebb falusi emberek napi 75 forintnak megfelelő összegből élnek naponta. 


2014. szeptember 24., szerda

Sri Lanka információk - A sziget rövid története 6.

Sri Lanka információk - A sziget rövid története 6. 

1983-ban az egyre növekvő feszültség végül kirobbant. A Tamil Tigrisek csapdába ejtettek és kivégeztek egy katonajárőrt a Jaffna régióban, ami a később Fekete Júliusként elnevezett harcsorozathoz vezetett. A következő héten a szingaléz tömeg gyilkolni és fosztogatni kezdett a sziget tamil részében. Pontosan nem tudni, hány tamil halt meg ekkor, a számuk 400 és 3,000 közé tehető. 

 A tény, hogy a kormány és a biztonsági erők nem tudnak megálljt parancsolni egyik oldalnak sem, sok tamilt kényszerített arra, hogy elhagyja a szigetet. Az erőszak tovább rombolt a két nép között és - bár a kormányzat egy elkésett ajánlatot tett a tamiloknak egy aránylag független tamil kormányzat létrehozására - 1985-re már általánossá váltak a csatározások. 

Az ország gazdasága zuhanórepülésbe kezdett, mivel a turisták elmaradtak, a külföldi befektetők tönkrementek, a hadsereg pedig óriási összeget emésztett fel. 

1987-re a kormányzati erők elszigetelték az LTTE-t Jaffna városában. Bízva abban, hogy el tudja nyugtatni a felizzott kedélyeket, a kormány elhatározta, hogy bizottságokat állít fel a tamil részeken, különösen északon és keleten. Ez mellett, mivel a harcok tovább folytak, és több ezer tamil menekült el az Indiában található Tamil Nadu menekülttáborokba, Jayawardene elnök felvette a kapcsolatot Rajiv Gandhi indiai miniszterelnökkel, hogy az Indiai Békefenntartó Erőket az országba invitálja. Ezzel azt akarta elérni, hogy a tamilok megbékéljenek és visszavonuljanak északra békében. 


Nagyon rövid idő alatt kiderült, hogy ez senkinek sem felel meg. Bár az LTTE egy ideig nyugton maradt, de a későbbiek során egyre inkább összecsapott az indiai sereggel. Nem csak ők voltak a bevonulás ellen: a muszlimok és a buddhista sangha is felemelte hangját ellene, sőt, a szingaléz nemzeti nacionalisták is, akiket igen zavart, hogy külföldi sereg állomásozik Sri Lanka földjén. Így aztán 1990 márciusában az Indiai Békefenntartók elhagyták a szigetet. 

Amikor elkezdődtek a szingaléz nacionalisták fellázadni az indiai fenntartók jelenléte miatt, a baloldal felhasználta ezt a visszatérésre. A kommunizmus elveire támaszkodva nyomult egyre előrébb, s már nem csak diákok és munkanélküliek alkották, hanem szerzetesek, rendőrségi dolgozók, katonák, akik rengeteg támadást és politikai merényletet követtek el a sziget déli és középső részén.


1988-ban Jayawardene elvesztette a választásokat, és Ramasinghe Premadasa alakított kormányt, aki azonnal felszólította a baloldalt, hogy tegye le a fegyvert. Mikor ezt azok visszautasították, halálosztagot küldött ki, hogy lemészároltassa a baloldal minden tagját. 1989-re a legtöbb tagot kivégezték vagy börtönbe vetették, így vetettek véget a baloldal követte politikai merényleteknek. Ennek ellenére a baloldal újra gyorsan erőre kapott, s ma is meghatározó tagja a politikai főáramnak. 

Az 1990-es évek

Nem sokkal az indiai csapatok kivonása után az LTTE és a Sri Lanka-i kormány közötti ellenségeskedés újra felélénkült. Nagy valószínűséggel a Jayawardene elnökkel kötött szövetsége miatt Rajiv Gandhi merénylet áldozata lett, amikor 1991-ben a Tamil Naduban tartott választási kampányán egy LTTE tag felrobbantotta magát közvetlenül mellette. 
A Premadasa elnök 1993-ban vált az LTTE áldozatává egy május elsejei ünnepségen. 


1994-ben a legbaloldalibb Népi Szövetség párt nyert a választásokon, és Chandrika Kumaratunga, Bandaranaike elnök lánya lett a sziget első női elnöke. 



Bár folyamatos tárgyalások folytak a két fél között a háború befejezését illetően, a csatározások nem hagytak alább. A kormány 1995-ben hatalmas győzelmet aratott Jaffnában, ám erre az LTTE csak egyre több bombával válaszolt: 1996-ban a Központi Bankot, 1998-ban a Kandy Fog-templomot, 2000-ben a Nemzetközi Repülőteret bombázták le. 1999-ben, pár nappal elnöki újraválasztása előtt Kumaratunga elnökasszony is célponttá vált, melyből sikeresen megmenekült, fél szemét azonban elveszítette. Annak ellenére, hogy újból sikeresen megválasztották, egyre inkább világossá vált, hogy képtelen továbblépni a béke kérdésében. 

Még mindig háború



2001-ben újra választásokat tartottak, a miniszterelnök Ranil Wickramasinghe lett, Kumaratunga pedig megmaradt elnöknek. Wickramasinghe elérte, amit az elődei és az elnökasszony csak szerettek volna: tárgyalóasztalhoz ültette az LTTE vezetőit, mégpedig Norvégiában, és 2002-ben létrejött a tűzszünet nyilatkozat, melyet a gyakorlat is gyorsan követett: a fegyvereket letették, az északi és déli részt összekötő A9-es utat 12 év után újra megnyitották, újra megindult a légiközlekedés Jaffnába és feloldották az LTTE-re vonatkozó helyváltoztatási tilalmat. Ami pedig a legfontosabb volt: az LTTE lemondott függetlenségi igényeiről. 



Az elején minden nagyon pozitívnak tűnt, ám Wickramasinghe és Kumaratunga között ellentét bontakozott ki, mivel az elnökasszony szerint a kormány túl sok engedményt adott a rebellis tamiloknak. Mindez a tárgyalások végét jelentette, mert az LTTE felállt az asztaltól 2003 tavaszán. A kormányon belüli csatározások mindennapossá váltak. 
Ezalatt az LTTE elszenvedte ezek hátrányait. A többi ország, mint az USA, Az Egyesült Királyság, az Európai Unió mind terroristaszövetségként kezdték emlegetni őket, ezért az LTTE néhány ezer katonával illegalitásba vonult. 
A béketárgyalások teljesen leálltak, az ország keleti részében folyamatos harcok dúltak, 2001 óta a colombói bombamerényletek egymást követték, és elmenekültek a norvég mediátorok.


A 2005 novemberi elnöki választásokon Mahinda Rajapaksa győzött. 
A választásokat egyébként az LTTE bojkottálta, így az általuk irányított területeken az emberek nem mentek el szavazni. 

Rajapaksa elnök bár megfogadta, hogy folytatja az LTTE-vel való tárgyalásokat, valójában visszautasította a tamil függetlenségi törekvéseket és a cunami segélyeket sem volt hajlandó megosztani velük. 
A cunami első évfordulóján, 2005. december 26-án a világ vezetői és a segélyszervezetek egységesen felszólították a Sri Lanka-i kormányt és az LTTE-t, hogy vessenek véget a harcoknak. Mindkét fél igent mondott, és 2006. február 22-én Genovában ismét asztalhoz ültek, s több mint egy hónapig egyezkedtek, ám március végére a két hadsereg megint összetűzésbe került Trincomalee partjainál. Áprilisban pedig egy öngyilkos merénylő 8 embert ölt meg Colombóban. Ennek nyomán a Sri Lanka-i Légierő megtámadta az északi részt, több tízezer civilt kényszerítve, hogy elhagyja otthonát. 
Erre válaszul az LTTE bombát robbantott egy anuradhapurai buszon, mely támadásban 64 civil vesztette életét. 
Bár papíron tűzszünet volt, a robbantások, gyilkosságok, harcok tovább folytatódtak mindkét fél részéről. Októberben, a genovai tárgylások alatt újabb 90 emberáldozatot követelő öngyilkos merénylő robbantást követtek el Habarana mellett és a Galle-i kikötőt is megtámadták. Egyre inkább látszott, hogy a tűzszünet csak névleges. 
2007 márciusában az LTTE első légitámadását mérte a nemzetközi repülőtér melletti katonai bázisra, majd júliusban Anuradhapurát támadták. Ezekre a kormány sem maradt tétlen, visszaválaszolt, s az év végére elfoglalta az egész keleti partot. 

2008 év elején a kormány bejelentette, hogy véget vet a papíron létező tűzszünetnek, és egy éven belül megnyeri a háborút. Bombatámadások, politikai merényletek, gyilkosságok, eltűnések és folyamatos nehéz harcok jellemzik ezt az évet, a kormány hadserege azonban nyomult és nyomult északra. 

2009. május 16-án, a harcok végén Mahinda Rajapaksa ezt jelentette ki: "Kormányom, fegyveres erőink teljes elkötelezettségével, egy példátlanul humanitárius művelettel katonailag legyőzte az LTTE-t". 

Május 17-én az LTTE is elismerte, hogy vesztett: "Harcunk végül keserű véget ért... Eldöntöttük, hogy letesszük a fegyvert... Csak az elvesztett életeket sajnáljuk, s azt, hogy nem tudunk tovább kitartani..."

Május 18-án megölték az LTTE vezetőjét, Prabhakarant, amint egy mentőautóban próbált menekülni. 
Május 19-től, a háború lezárása után további 29 LTTE-hez közel álló vezetőt végeztek ki országszerte. 

Így történt. Sokan meghaltak. Ártatlanul, feleslegesen. Ha ma kérdezzük az embereket, akár szingaléz, akár tamil, mind így felel: 

"Nincs közöttünk semmi harag. Szeretnénk, ha visszaállna a népeink között korábban fennálló béke és szeretet. Nem akarunk többé háborút." 

2014. szeptember 4., csütörtök

Sri Lanka információk - A sziget rövid története 5.

Sri Lanka információk - A sziget rövid története 5. 

Felébredés a gyarmati korból




A buddhizmus ébredése és a hindu kultúra fenntartása érdekében tett megmozdulások, mindez a brit gyarmati sorban, nos, egyre furcsábbá tették a 19. századi Ceylont. Jelentős személyiségek, mint pl. a buddhista aktivista Angarika Dharmapala, és a buddhistává vált amerikai teozifista Henry Steel Olcott segítette az országot. Amikor a helyiek egy kis csoportja egyetlen képviselőt tudott küldeni a Törvényhozó Tanácsba, ez már jelentős győzelemnek minősült, és ez kombinálva a két világháború közötti évek USA determinizmusával, további jelentős eredményeket helyezett kilátásba. 

        

   1919-ben megalakult a függetlenségért kampányoló Ceyloni Nemzeti Tanács, így a két világháború közötti években a mozgalom egyre nagyobbá és szervezettebbé vált; könyörtelen lobbit folytatva mind a szingaléz, mind a tamil szervezetek segítségével. Meglett az eredménye. 1931-ben általános választójogot kaptak a helyi emberek, a törvényhozói és végrehajtói hatalmat megosztva gyakorolták a helyi és brit tagok. Ez esélyt adott a sziget vezetőinek, hogy további önkormányzati jogokat vívjanak ki. 



A függetlenségi mozgalomnak két irányzata volt: a mérsékeltek és a radikálisok. Az utóbbiak az indiai példát követve teljes függetlenséget követelt. A 2. világháború ideje alatt a legtöbb szingaléz vezető összejátszott a britekkel, így Ceylon a britek első számú, Japán elleni bázisa lett. 



Függetlenség

1948. február 1-jén Ceylon függetlenné vált, mint a Brit Nemzetközösség teljes jogú tagja. Az első független kormányt az Egységes Nemzeti Párt alakította, és a sziget minden nemzetiségét képviselte. A vezető Don Stephen Senanayake volt. 



Az első pár évben minden jónak tűnt: jelentős exportkereskedelem állt fenn a világgal; a kormány jelentős többséggel rendelkezett a parlamentben és nem - vagy alig -  volt társadalmi elégedetlenség. 
Az 50-es évek elejére ez jelentősen megváltozott. Esett a tea és a gumi iránti igény a világpiacon, ez mellett magas importadókat vezettek be, s így a gazdasági nehézségek alakultak ki. Az ültetvényeken családostól dolgozó tamilok hirtelen jogfosztottnak érezték magukat, és első ízben derült fény arra, hogy repedések keletkeztek az addigi szingaléz-tamil egységen. 


1951-ben S. W. R. D. Bandaranaike "Sinhala Maha Sabha" elnevezésű frakciójával kivonult a Nemzeti Pártból és megalakította a Sri Lanka Szabadság Pártot. 




A Bandaranaike-éra



Az 1956-os választásokon, mely egybeesett Buddha megvilágosodásának 2500 éves évfordulójával és Vijaya herceg érkezésének évfordulójával, a Szabadság Párt hatalmas győzelmet aratott. A kormány gyorsan keresztülvitte a Szingaléz Törvényt, mely az utolsó csapást mérte a tamilokra, akik már amúgy is fenyegetve érezték magukat a többségben lévő szingalézektől. Miközben a Bandaranaike-kormány az állami szektor kiterjesztésére és az ország jólétének javítására koncentrált, megtiltotta a külföldiek ingatlanvásárlási jogát és államosította a legfőbb gazdasági szektorokat, így elkerülhetetlenül visszaesés következett be a gazdaságban. 1959-ben, miközben az elnök tárgyalásokat kezdeményezett a tamil vezetőkkel, újraépíteni akarván a hidat a két népcsoport között, egy buddhista szerzetes lelőtte őt az irodájában. 


Az 1960-as választásokon özvegye jutott hatalomra, aki a világ első női miniszterelnöke volt. Mrs. Bandaranaike folytatta férje tevékenységét az államosítások terén, és brutálisan alkalmazta a Szingaléz Törvény paragrafusait, ezáltal egymillió tamilt kényszerített vissza Indiába. Amikor ezért északon és keleten elkelések kezdődtek, ő válaszként egyre inkább szűkítette a tamilok politikai jogkörét. 

Bár 1965-ben az Egységes Párt szerezte meg a hatalmat és a gazdaság teljes csődje miatt igyekeztek bevonni a magánszférát is, 1970-ben ismét Mrs. Bandaranaike győzött. 




Az 1970-es évek elején létrejött a "szingaléz-marxista-tamilellenes-szabadságharcosok pártja", melynek tagjai főleg egyetemisták voltak, akik gyors változást akartak elérni, főleg a munkanélküliség miatt. Amikor 1971-ben legyőzték a Szabadság pártot, délen és a középső országrészben harcok bontakoztak ki, mely sok áldozatot követelt. Ez a széleskörű felkelés egyéb kormányzati beavatkozást követelt. 1972-ben megváltoztatták a sziget nevét Ceylonról Sri Lanka Szocialista Demokratikus Köztársaságra. De már nem volt mit tenni: a '77-es választásokon Bandaranaike veszített, és Jayawardene elnök alakított kormányt. 

A Jayawardene-éra


Jayawardene elnök


Jayawardene elnök fordított elődje államra épülő gazdaságpolitikáján, és felülvizsgálva azt enyhített a külföldi tőketilalmon. Miután megnyitotta előttük a gazdaságot, látszottak bizonyos javulások: 1983-ra a fele munkanélküli munkát kapott, 1985-re az ország rizstermesztés szempontjából önellátó lett; míg a turizmus és a külföldön élő sri lankaiak jó ki külföldi készleteket hoztak a szigetre.

1978-ban új alkotmány született, ami a végrehajtó hatalmat az elnök kezébe adta, pedig azelőtt az elnöki tisztség szinte csak névleges volt. Nem sokkal ezután Jayawardene miniszterelnök elnökké (president) neveztette ki magát, és 1982-ben újraválasztották. 

Bár az 50-es évek óta a szingaléz-tamil ellentét csökkent, a 70-es évek közepére a felkelések újra rendszeresek voltak, mivel a tamilok úgy érezték, hogy a kormány nem támogatja őket eléggé. 1971-ben beszabályozták a tamilok egyetemre való felvételét, 

és deklarálták, hogy a buddhizmus az első helyen áll a Sri Lanka-i kultúrában. Bár a kormány engedményt tett, a tamil nyelvet is nemzeti nyelvként ismerte el az északi területeken, de már túl késő volt. 
Ahogy a tamil mozgalmak egyre erőteljesebbé váltak, szervezett katonai csoportok jöttek létre. 


1976-ban Prabhakaran és néhány fiatal tamil megalakította a "Liberation Tigers of Tamil Eelam" nevű szervezetet, azaz az LTTE-t, vagyis a Tamil tigrisek szélsőséges szervezetét. 




  
 

 




Az LTTE később a világ legszörnyűbb terroristacsoportjaként vonult be a világtörténelembe, mint a szervezet, mely a legtöbb öngyilkos merényletet hajtotta végre a világon. Egy, északon és keleten kialakított független államért harcoltak, melyet Eelamnak neveztek. 







2014. szeptember 1., hétfő

Sri Lanka Információk - Utazás északon, Jaffna és társai...

Sri Lanka Információk - Utazás északon, Jaffna és társai...



Régóta érlelődött a gondolat, hogy elmenjünk északra, itt élünk majdnem 2 éve, és még nem voltunk odafönn. 
Előre elnézést kérek, mert bár Magyarok Sri Lankán néven teszem közzé ezeket a bejegyzéseket, de természetesen ezek kizárólag az én benyomásaim, érzéseim, én fordítom le a szememmel, amit látom; a fülemmel, amit hallok, és a szívemmel amit érzek. Női szemmel, női füllel, női szívvel. Sőt, súlyosbítom: egy olyan női szemmel, amely magában hordozza az elmúlt 41 év benyomásait, rögzült reakcióit (akármilyen terhes is már), és néha úgy érzi, át tud lépni saját korlátain. Vagy nem :D Úgyhogy ne essetek bele a csapdába, ez csak egy változata annak a csodának, amiben minden ember él. Vagy: ami minden emberben él. Ha észreveszi :D

Még valami: bár egyes szám első személyben írok (a fentiek miatt), Józsi mindvégig ott volt, vezetett, segített, és részt vett minden eseményben. (jó néhány lépcsővel feljebb <3 )

No, vissza a "száraz tényekhez" :D 
Tehát: régóta érlelődött. Sri Lanka részletes történelemkönyvét olvasva és fordítva világossá vált: bármennyire is igyekeznek az összetartozás látszatát fenntartani az itt élő népek, igencsak elkülönülnek. Ezt a bőrömön tapasztalom sok esetben, SL talán a világ legrasszistább országa, és még igencsak gyerekcipőben járnak. Kíváncsi lettem tehát arra a messzi, északi világra, amit még csak könyvekből ismertem. Miután elolvastam Mark Stephen Meadows - Teatime with Terorrists című könyvét (köszönet Szabó Áginak), tudtam, hogy egyszer eljutok oda. Persze, várni kellett, míg az univerzumban is megérlelődik a gondolat, de hamar "szerencsém" volt, és egy délelőtt aztán nekivágtunk. Kis nyűglődés, hogy Micó jöjjön - ne jöjjön (már a hámot is ráadtam), de megijedtem (totál az én felelősségem), és úgy döntöttem, jobb, ha marad a biztonságos környezetben (milyen is már, hogy a saját félelemeinket vetítjük másokra, macskára vagy jobb híján a gyerekeinkre. Pedig SL számomra a félelmektől való megszabadulás hazája). Így Micó maradt. 


Elindultunk. És sok csodában volt részünk. Részem...  Igen sikeresnek mondhatom az utat. Csak egyszer sírtam... :) (asszem). 
Ti nem fogtok ;) Vagy még többet ;) Opcionális. 

Az autópályán vettük egy balost, 



érdekes, a pálya felett mindig gyönyörű és különleges az ég <3



majd Colombóban kezdtünk, egyrészt üzleti ügyekben, másrészt ott aludtunk. 
Barátságban :) vagy mi... A konzul úrral találkoztunk, megbeszéltük az élet dolgait - hogy ő mennyire szereti a magyarokat, mi pedig a szingalézeket - beszéltünk jövőbeni terveinkről, majd nyugovóra tértünk. 




Aztán reggel nekivágtunk. Amit biztosan tudtunk, hogy Jaffnáig valahogyan eljutunk, a részleteket nem dolgoztuk ki. 

A végeredmény végül ez lett: 

Galle-Colombo-Negombo-Puttalam-Wilpattu Nemzeti Park-Mannar-Jaffna-Kilinochchi-Vavuniya-Mihintale-Habarana-Sigiriya-Dambulla-Kurunegala-Colombo-Galle




Józsi adaléka: A csodás északi utakról, gumiőrlő-nemzeti parkos kaszkadőrmutatványokról, az óceán soha el nem készülő átjáróról, a gyakori ellenőrző pontokról, a Kilinochchi utáni, Erdélyre emlékeztető néptelen autóutakról csak szuperlativuszokban tud nyilatkozni :)

Reggeli után, fél 8-kor indultunk el észak felé a Negombo Roadon, és vasárnap reggel lévén 1 óra alatt Negombóban voltunk. Itt nem álltunk meg, mert ide sokszor jövünk, de teszek néhány képet. Negombót a Kis Rómának is nevezik, mivel a lakosság nagy része - a portugáloknak köszönhetően - katolikus, több mint 20 gyönyörű katolikus templomuk van. A Bandaranaike reptértől egyébként autóval vagy tuktukkal 20 percre van, így nagyon sok turista itt kezdi utazását. A 8. század óta fahéjkereskedelméről volt híres, ennek szinten tartása érdekében a 17. században a hollandok megépítették a 120 km hosszú, Puttalamig tartó holland csatornát. Negombo ma halász- és üdülőfalu. 



 







A csatorna mentén rögtön Puttalam felé vettük az irányt, vagyis tovább egyenesen északnak. Ezen egyébként egészen Jaffnáig nem kellett változtatunk, csakis egyenesen előre. Az út minősége folyamatosan változott, kezdeti lelkesedésünket többször riadalom váltotta fel. De maradjunk még az elején, itt még tökéletes utakon száguldottunk. 

Másfél óra alatt értünk fel Puttalamba, ahol nagy meglepetésben volt részünk: szép kis városka, gyönyörű, mondhatni korzós tengerparttal és sótermelő bányákkal. A város neve: Uputhth-alam (tamil szó) sótermelő területet jelent. 
Puttalam észki lagúnáinál szállt partra Buddha halálának napján, Krr. e. 543-ban Vijaya herceg és 700 fős kísérete, akik, legyilkolva a helyi vedda férfiakat és feleségül véve az özvegyen maradt asszonyokat megalapították a szingaléz nemzetséget. 



 







A városban is megálltunk, mert fel kellett tölteni  kártyámat. Communication Center nevű kis boltocskában mindenütt lehetséges a feltöltés, mindig ki van ragasztva az adott telefontársaság matricája (Dialog, Airtel, Hutch, Mobitel). A piac mellett álltunk meg. 

 


 

 

 

 











 


Én ugyan eredetileg úgy terveztem, Puttalamban vagy Mannarban alszunk, de Józsi eltökélte magát: ma este a Jaffnai csillagos égbolt alatt hajtja le a fejét; így belehúztunk, és minden okunk megvolt rá, hogy délután Jaffnában legyünk. 

Suhantunk tehát tovább. Az elején nem mondtam, de nem olyan régen szert tettünk egy GPS-re. Elég kalandosan, mert mindenki azt állította, hogy SL-n csak a katonaság jogosult a használatára, mígnem egyszer bugyivásárlás közben szembejött egy kis bolt a Wackwella Roadon, ahol lehetett kapni. Nos, ezt a GPS-t most beizzítottuk, és remekül adta a térkép alá a lovat :D , engem pedig az idegbaj kerülgetett, mert többször homlokegyenest mást mutattak. Aztán volt, hogy közölte: Turn left, és jobbra mutatott. Amíg csak egyenesen kellett menni ,addig nem is volt gond :D

Továbbmentünk Mannar felé. 

Amit ezen a szakaszon és innen mindenhol megfigyeltünk: 
- egyre kevesebb jármű
- szélerőművek sokasága 
- nagyobb tisztaság
- sokkal jobb minőségű utak, mint délen. 

Puttalam és Mannar között 127 km az út, remekül haladtunk, de aztán útfelbontások következtek, így kissé lassítani kellett a tempón. 







 





Előre jeleztem Józsinak, hogy nagyon szerencsések vagyunk, közvetlenül a Wilpattu Nemzeti Parknál fogunk elhaladni. Ennek már előre örültünk, izzítottuk a telefonokat, hogy a hatalmas állatseregletet megörökíthessük. 
Az útfelbontás sem zavart minket már annyira, csak mentünk-mentünk...

Ekkor jött a meglepetés... Szűkülő földút, őrbódé, hatalmas tábla: Wilpattu Nemzeti Park. 
Na, eltévedtünk... De hol?? És mennyit kell visszafelé menni az útfelbontáson?? 
De az őr lelkesen integet, mi pedig elhalóan, nagyon óvatosan szinte leheljük: Jaffna?
Ovu, ovu, vagyis igen, igen, és terel minket autóstul be a nemzeti parkba. Naná, hogy nem hiszünk neki, de nincs itt senki más, a GPS is összebeszélt vele, bőszen villog, hogy menjünk már; a papírtérképen is a zöld részen megy át a sárga vonal; így aztán bekapunk 2 piros tablettát és 3 zöldet, és nekivágunk. 
A kezdeti idegeskedés után nagyon hamar megláttuk: csodálatos helyen vagyunk, mint egy paradicsom :) Nézzétek: 










Miután kigyönyörködtük magunkat, két dolog derült ki: az egyik, hogy nagy valószínűséggel az útjavítás/útépítés az egész parkon át tart (kb. 30 km), és épp abban a stádiumban tartanak, amikor a lánctalppal ledöngölték. Ez azt jelentette, hogy 15 km/h sebességgel tudtunk haladni, szinte folyamatos fékezéssel, mert a lelkünk is kirázódott. 
A másik lidércnyomásunk az volt, hogy elfelejtettünk tankolni, mielőtt bejöttünk a parkba és a kijelző szerint épp hogy valami lötyögött a tank alján.

Na, itt adta át Józsi a kormányt, inkább aludt, nem akart magánál lenni, mikor leáll a semmi közepén az autó, 40 fokban, vadállatokkal és emberek nélkül... Így én vezettem, ami halál biztonságos volt: sehol egy másik jármű, széles út és max 15 km/h... Ideális egy nő számára :D






Persze, hogy miután Józsi elaludt, baromira unni kezdtem magam és eszembe jutott, hogy valahol azt olvastam: ha bizonyos sebesség felett haladunk, akkor nem ráz annyira az út. Kipróbáltam és bejött, már 40-nel száguldottunk. Persze kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy állatokat fotózzunk, így aztán nincsenek képek. Mellesleg egy pávát és egy mongúzt láttunk :) Nemsokára kiértünk a főútra, az első ellenőrző pontra. Kiszállítottak az autóból, és ünnepélyesen bejelentették: ez az északi tartomány kapuja, mutassuk be az útlevelünket. Felírták a kocsi rendszámát és az adatainkat, majd jó utat kívántak. 











Kérdésünkre, hogy hol van a legközelebbi benzinkút közölték, hogy menjünk csak tovább, kb. 20 km-re találunk egyet. Hát ez nem nyugtatott meg minket. 

Pár km-rel tovább két stoppoló rendőrt vettünk fel, akiket a következő településen tettünk ki. Szingalézek voltak, kicsit gyakoroltuk a nyelvet is. 







Miután kitettük őket, még egyszer rákérdeztünk, merre is van a benzinkút, mert már igencsak szükség lenne rá. Ők már 40 km-t mondtak, amire elsápadtunk és kérdezősködni kezdtünk a helyi emberektől, ki árul üzemanyagot. Végül egy kis boltban adtak 7 litert, ami Mannarig elég volt. 

Az út Mannarig nagyon szép, bár sok helyen van útépítés. Rajapaksa elnök hatalmas posztereit ezen a részen ritkán látni, mégis úgy tűnik, mintha nagy fejlesztések lennének a térségben. 
Két órára értünk Mannarba, a városban rögtön tankoltunk, lefotóztuk a régi és az új hidat, de a lagúnákhoz sajnos nem mentünk be, pedig biztosan gyönyörű. Igyekeztünk Jaffnába, és fogalmunk sem volt róla, milyenek az utak. 





















Az új híd 2010-ben készült el Japán támogatásával. Mannar erődjét a portugálok építették a 16. században, a hollandok később kibővítették. Itt játszódik Bizet: Gyöngyhalász című operája.  Itt olvashattok róla: Bizet: Gyöngyhalászok





 

Mentünk tovább. Ha valaki ezen az úton Jaffnába szeretne menni, akkor nem szabad bemenni Mannarba, előtte 3,5 km-rel le kell kanyarodni jobbra. 

Jaffna végül kétórányi autóútra volt, több útépítéssel egy gyönyörű meglepetéssel: az óceánon egy földnyelvet építettek, s ezen mentünk át. 











Colombóból Jaffnába összesen 8,5 óra alatt értünk fel, kisebb-nagyobb megállásokkal, útépítésekkel, zötykölődésekkel. Ha megépülnek ezek az utak, várhatóan 1-2 éven belül befejezik, nagyon jó kis autókázást lehet tenni majd :)

Mire Jaffnába értünk, kiderült, miért nem jó, ha zötyögős úton hajtjuk a kocsit. A  jobb hátsó gumink úgy kiakadt, hogy a végén már azt hittük, hajóban ülünk :) Így aztán kerestünk egy szállodát, és másnap reggelre beterveztünk egy gumisműhely látogatást. 

Sok minden már nem történt aznap, a Tilko Jaffna City Hotelben szálltunk meg (középszerű hely, jó áron); megvacsoráztunk és aludtunk. 
Előtte az étteremben kiakasztottam a pincért, mert rizst rendeltem a chicken kottuhoz :D
Józsi pedig megtalálta a legmagasabb tamilt :D










Másnap reggel gumis, amíg Józsi alkudozott, fotóztam. 







 

 












A szemétszállítás traktorokkal történik mindenhol, nyitottan, jó büdösen, és zenével jelzik, hogy mikor jön, mint a Family Frost. 

Cserébe, mert tönkretettem a gumit, kaptam egy városnézést... :)




A csillag alakú Jaffna erőd
  
A híres újjáépített Jaffna könyvtár. 1981. május 31-én éjjel, a polgárháború során felégették. Ez a könyvtár volt akkoriban Ázsia legnagyobb könyvtára, telistele pálmalevelekre írott szent szövegekkel. Az újkor legnagyobb könyvégetése volt. 2001-ben újították fel. 













A Nallur hindu kovilhoz igyekeztünk, csakhogy addigra minden telefonunk lemerült. De az úton addig is sok szépséget fotóztunk :)

















Egy kis zene :)











Kicsit a tamil hindukról: 

a hagyomány szerint tűkkel átszúrják a hátukon a bőrt és ezeknél fogva felakasztva hordozzák körbe őket az ünnepségen. Nem ritka az arc-, nyelvátszúrás sem. 
Közben körülöttük vad táncot járnak a táncosok. 
Figyelem! A nyugalom megzavarására alkalmas képsorok következnek!!! Bár szerintem az esti híradó vagy egy NAV-os levél jobban leteríti az embert :D 












Jaffnát elhagyva elhatároztuk, hogy nem ugyanazon az úton jövünk haza (vajon miért??). Így nagyon figyeltünk és az A9-es úton Kilinochchi felé vettük az irányt, mégpedig nem a Jaffna Lagúnán keresztül, ami délnek visz, hanem keletre, az Elephant Pass felé. 

Az Elephant Pass a másik bejárat Jaffna felé, mivel ez az út köti össze a Jaffna félszigetet a nagy szigettel. Nagyon fontos katonai bázis és sótermelő hely. Több csata is zajlott itt a polgárháború során. A katonai bázist 1760-ban építették a portugálok, majd a hollandok és a britek is használták. 1952-ben a SL-i hadsereg (SLA) tulajdonába került. Az 1991-es első csatát a SLA nyerte meg, de 2000-ben az LTTE (tamil tigrisek) elfoglalták. Végül a SLA visszafoglalta. Ma több emlékmű is látható az út mellett. Ottjártunkkor csak szingaléz látogatókkal találkoztunk. 

Ezen az emlékművön a felirat: Ez az a hely, ahol hatalmas erő és eltökéltség forrott egybe...

Az emlékművet annak tiszteletére emelték, hogy 2009-ben Mahinda Rajapaksa elnök úr segítségével megnyitották az úton a szabad átkelést mind a déli, mind az északi emberek számára.
Az emlékmű egy kör alakú, két részre osztott alakzaton fekszik, melyek egymással szemben helyezkednek el, s az ég felé törnek. Az egyik oldalon déli, a másikon északi növények vannak. 







Egy másik emlékműnél műanyag orchideát árultak az őrök, amit megvehettünk és az emlékmű előtt letehettünk :D Megcsodáltuk az orchideafészkeket is. 
Az emlékmű a 26 évesen elhunyt, Hasalaka faluból származó Gamini Kularathna tizedes emlékére lett állítva, aki a tábla szerint 1991. július 13-án felfegyverzett és bombákkal ellátott buldózer támadását észlelte. Azért, hogy megmenthesse a tábort és a hadsereget, megpróbálta azt megállítani, s közben életét vesztette. 









Innen tovább a Kilinochci - Vavuniya - Mihintale úton mentünk, az első két városkán csak áthaladtunk, képeket is csak az úton készítettem. 

Kilinochchi régesrégen a nága királyság központja volt, ma jórészt tamil település az A9 út mentén. A polgárháború során a tamil hadsereg központja volt. 

Vavuniya üresnek tűnő, de nagyon rendezett kis városka, virágokkal, szép, kiépített széles főúttal. Egyébként ez a szakaszon lehetett a legjobban epeszteni, az autósok visszafogottabbak voltak, mint itt délen, az út pedig új és tökéletes. 

Vavuniya az ősi Vanni (őserdő, törzsfőnökökkel, akik hol a tamilok, hol a szingalézek oldalára álltak az évezredes háborúkban) központja volt. 












Mihintaléban megálltunk, hogy felmehessek a sztupához. Gyönyörűséges hely, erről majd a következőben mesélek. Amit kiemelnék, hogy pár percre található Anuradhapura Szent városától. Itt még meg kellett állni az ellenőrző ponton (mert ha bementünk északra, valahol ki is kell jönnünk - megnyugodtak, hogy nem vesztünk el, bekerültünk a kockás füzetbe), és véget is ért a gyönyörű északi rész látogatásunk. 


  

 

 


Habaranában aludtunk, ami kb. 1 óra autóútra van Mihintálétól, Dambulla (így Sigiriya is) és Polonnaruwa között félúton, a Joes Habarana Village-ben. Tökéletes pihenőhely mindhárom látványosság megtekintéséhez.
Innen másnap reggel Kurunegala, majd Colombo (kis megállás a Pettah bazárban, ahol MINDEN van, de tényleg), s végül Galle következett, de ez már mind a középső és a déli országrészhez tartozik.