Dambulla sziklatemplomába felmenni nem nagy erőfeszítés. Nem egy Adam’s Peak, amiről már itt írtam. Nem mondom, kell hozzá némi testi erőnlét, egy kis vonzódás a lépcsőkhöz és az izzadáshoz, vagy legalábbis ezek elviselése. A rátermettebbek pár perc alatt felszaladnak, mint a zergék, az átlagos utazónak 20 percébe is beletelik, míg a csúcson találja magát. Persze, így lenne, ha nem állnánk meg útközben. Naná, hogy megállunk. „Nézd, majom!” „De jó ez a póló!” „Ez tényleg egy hangtál? Még nem is láttam ilyet Sri Lankán!” „Ó, de szeretem a frangipani illatát!” „Ki találta fel a lépcsőt??”
Dambulla az a hely, ahol már a templom megközelítése során is egyfajta mámor járja át lelkünket. Ott vagyunk már? Vagy lehet, hogy csak én érzem ezt? Mert már tudom, hogy mi vár Rátok, mit fogtok kapni, ha beengeditek? Milyen csoda mutatja meg magát ismét? Immár sokadik alkalommal megyek fel, mégis izgatott kíváncsiság lesz rajtam úrrá már a jegypénztárt elhagyva.
Megállunk, közben kifújjuk magunkat, s nem álljuk meg, hogy ne készítsünk még egy fotót az öröklétnek, mert annyira intenzív, annyira különleges, annyira szép és harmonikus.
S egyszer csak ott vagyunk. Olyan hirtelen, hogy észre sem vesszük. Egyik pillanatban még a csodálatos kilátást pásztázzuk, nem tudunk betelni a sziklát körülvevő dzsungel látványával. Aztán egy fordulat balra, s már ott is van a gyönyörű, díszes bejárat, egyre hívogat: Gyere, itt vagyok, lépj át a több mint két évezredes világomba, hadd fedjem fel annak minden valóságát.
Mennénk is azon nyomban, de még dolgunk van: letesszük a cipőnket az arra kijelölt helyre, a kedves bácsi mosolyogva veszi át, s teszi a megfelelő polcra. Pár rúpiáért visszafelé majd visszakapjuk őket, szerencsés esetben a sajátunkat.
Fel kell még öltözni, vállat és térdet szigorúan eltakarni, s már kezdődhet is a kaland.
Mit kaland? Átlényegülés. Ahogyan belépünk, látom az arcokon, hogy ezzel hirtelen nem tudnak mit kezdeni. Hová csöppentünk? Tudtuk, hogy buddhista templom, hogy 2000 éves, hogy barlangrendszer, de erre nem készültünk. Erre az érzésre, erre a látványra, az igézetre, ami mintha dróton rángatna, hogy menjünk beljebb, de maradjunk is, még álldogálljunk, éljük meg az első perctől az utolsóig. Most mihez kezdjünk? Mosolyogva terelek mindenkit a bódhi fa alá, kicsit megpihenünk, hűsölünk és mesélek.
Mesélek a régi idők nagy királyairól, a barlangokról, beleveszünk a legendákba, nevetünk a muris neveken (milyen név az a Valagamba??) de már látom, indulni kell, viszket a talp, villog a kamera, pásztáznak a szemek: irány az első barlang.
Majd
a második, s sorban a következő
és következő, egyre nagyobb a döbbenet: micsoda történelem,
micsoda filozófia. A több, mint 150 Buddha szobor színeivel,
rezgésével, harmóniájával megtölti a termeket, a félhomályban
élénken vibrálnak az sokszor az élő kőből kifaragott
nagyságok. A Magasztos. A Megvilágosodott. A Buddha. Akár órákat
is tudnánk nézni, belemélyedni egy-egy apró részletbe, eggyé
válni a végtelenül
elnyugvó arccal,
a lazán, de mégis erőteljes mudrákat ábrázoló kézfejekkel,
a gyönyörű rajzolatokkal,
a fura mód kényelmesnek tűnő kőből faragott párna mintáival.
Most mi vagyunk Ő. Ő,
aki azt mondta, minden ember Buddha természet. Hol is érezhetnénk
ezt jobban, mint itt.
Sokszor kérdezik, melyik a kedvenc helyem Sri Lankán. Nem lehet ez, mert mindegyik az. Egyszerre. Ám ez az a hely, ahonnan sosem akaródzik elindulni. Csak érkezni szeretek, eljönni sosem. Mert itt valahogy az energia is másképpen rezeg. Másképp sárga a sárga, másképp sötét a sötét, másképp mosoly a mosoly és másképp nyugalom a nyugalom. Másmilyen a csend, másmilyen a fény és másmilyen a szívünk dobbanása. Mind egy.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése