Több, mint víz, pedig már az is épp elég lenne. Maga a víz, mint elem. A víz, mint éltető nedű. A víz, mint energia. A víz, mint rezgés. A víz, mint látvány. A víz, mint hang. A víz, mint Minden.
Hogy a víz az Univerzum egy alapeleme, azt eddig nem is kell talán bővebben magyarázni, hiszen tudjuk, hogy a testünk 70 %-a és a földfelszín szintén 70 %-a víz. Víz szükséges a Földnek és szükséges az embernek a mindennapokban, s erre csak akkor eszmélünk rá, ha egyszer csak nincs. Amikor szomjasak vagyunk, kezet mosnánk, takarítanánk, locsolnánk, vagy éppen leöblítenénk a vécét. Ilyenkor hirtelen fogyatékosnak érezzük az életünket, teljesen jogosan. De most nem ezt az oldalát szeretném megmutatni. Hanem egy másikat. Azt, amelyiket itt ismertem meg.
A Ravana – avagy a Ramaseetha legendája több ezer éves történet. Tanulságos és érdekes részletes India őseposzának, a Ramayanának. Akit a legenda érdekel, itt olvashat róla.
Minden alkalommal, amikor a vízesés felé közelítünk, egy kis izgalom lesz rajtam úrrá. Rendszerint – ha szerencsések vagyunk – már túl vagyunk egy hihetetlenül felemelő hajnali túrán a Kis Ádám csúcshoz. Már reggel 8 órára elfáradtunk és egyszerre fel is töltődtünk. A reggelinél izgatottan osztottuk meg élményeinket a lépcsőzéssel, a napfelkeltével, az ébredő faluval és főként saját korlátainkkal kapcsolatban; s már megkoronáztuk az egész élménycsomagot egy valódi, hamisítatlan olasz cappuccinóval. Ilyenkor minden tökéletes. Már nem is szólunk, csak ülünk, mosolygunk, most kéne megállni, s így maradni. Ezt már nem lehet überelni. Megteltünk. Az elmúlt napokkal, a sok látvánnyal, érzéssel, tapasztalattal, információval.
De megyünk. Szállunk a buszba, indulunk, körös körül minden zöld, kanyargunk lefelé a szerpentinen és örülünk. Örülünk ennek a napnak.
S én izgatott vagyok, mert tudom: még lehet fokozni. Azzal, ahogyan a Ravanát megéljük majd, minden részletével együtt. Mert a Ravana nem csupán egy vízesés. Nem csupán egy legenda. A Ravana egy életérzés.
Annak a mindennek az érzése, amit a természet és az ott élők szimbiózisa ad. A vízesés, a majmok, a kutyák, a kukoricafőzők, a mangóárusok, a köves bácsik és az ajándékárus, a rendre vigyázó rendőr, a vízben fürdőző helyiek – a világ egy picike szeglete, ami egyben több, mint a fentiek összessége.
Honnan jöttél? Kérsz egy követ? Ajándék. Ez itt egy füstkvarc, gazdagságot hoz. Tedd csak el. Ajándék.
Ez az első, amivel szembesülünk érkezéskor, s számomra bizony már kissé terhes. Számtalanszor igyekeztem értésükre adni a köves bácsikáknak, hogy először a látnivaló, s majd utána a vásárlás. Talán. Ők nem igazán értik, nem mindegy? De. De mégis. Terelek mindenkit az út másik oldalára, nézzétek a vízesést, majd utána kövezünk. Jön egy bácsi kitartóan mellettem, s rárivallok, bár nem is kéne, mert a tekintetem is szikrákat szór. Ettől már lép is odébb, lemarad, mi pedig megyünk rendületlenül vízesésezni.
A víz lenyűgöző, tiszta, hófehéren hullik alá, nem is kellenek szavak. Sűrű bundájú makákók ugrándoznak mindenfelé, főként az emberek körül, igyekeznek szert tenni egy kis extra gyümölcsre. Megyünk, amíg engednek, amíg az őr biztonságosnak ítéli meg. A helyiek közül többen „bátrabbak”, ők meg is fürdenek a vízben, nekünk kedvünk s lehetőségünk sincs, veszélyes annak, aki nem ismeri jól a helyet.
Lassan elkészülnek a fotók, videók, mindenki legalább egy helyen jó vizes lett, majmozott kicsit, lassan indulunk visszafelé. De mi az ott, az a sok sárga? Mangóóóó?? Hát mi mangót szeretnénk enni. Így mangót eszünk, mindenki vesz egy csomaggal a frissen felvágott édes gyümölcsből, hiába a kiadós reggeli, hol van az már? A mangó az mangó, az mindig kell.
És kukoricát főznek? Milyen jó az illata! Vegyünk hát kukoricát is, ezen ne múljon.
Jókat harapunk az egyébként kemény, de szép sárga kukoricából – s megrohan az érzés, ahogyan elkapom az árusok mosolyát: hála. Hálásak ők, mert vásároltunk, mert segítettünk; s hálás vagyok én, mert itt vannak, mosolyogva, örömmel adnak, s örömmel fogadnak el. S hálásak vagytok Ti, olyan hálásak, mintha hirtelen ez a darab mangó vagy kukorica lenne az egész univerzum.
S ekkor veszi kezdetét a Tanítás, bár még magam sem tudom.
"Zsuzsa, lehet venni ezekből a kövekből?"
Felkapom a fejem. Ott áll Andrea, mellette a köves bácsim, akit nemrégen küldtem el melegebb éghajlatra. Csak néznek, Andi kérdőn, izgatottan; az emberem is kérdőn, szinte már félénken.
Hát persze, hogy lehet. Lehet venni. De nem azért, mert én megengedem. Mindig is lehetett. Ki vagyok én, hogy ezt megszabjam. Elszégyellem magam, hátrahúzódva figyelem, ahogyan Andi – s közben egyre többen mások is – válogatják a köveket, örömmel kiáltanak fel egy-egy szép darabnál, már növekszik a kis kupac, amire alkudoznak. Rózsakvarc a szívre, kék kalcit a jó alvásra, tigrisszem a gondolkodásra, jól jön minden. Újabb és újabb köves érkezik, jó, vegyünk tőlük is valamit.
Üldögélünk, álldogállunk a szerpentin mellett, a sziklák alatt, egy kondér fővő kukorica és regiment mangó körül, s egy pillanatra egyszerűen, a harmóniában összekapcsolódik, eggyé válik a két világ. Nincs már eladó és vevő, nincs már helyi és nem helyi, nincs már áru sem, csak maga a pillanat, ami VAN.
Mindenki elégedett, megtörtént a csoda, végbement valami, amiből mindenki többet kapott, mint azt látni lehet.
Most már tényleg indulunk, vizeztünk, majmoztunk, mangóztunk, kukoricáztunk, köveztünk, a dolog elvégezve.
S ekkor az én emberem, a kövesem, akitől óvni akartam a vendégeimet, aki minden napját itt tölti várva a korántsem biztos bevételre, aki elfogadta az ítéletemet, hogy „ne most” – mosolyogva, hálásan kezembe nyom néhány követ: ajándék. Mert segítettél. S olyan őszinte a szeme, mint a ma született kisgyermeknek. Nem fogadnám el, de aztán mégis. Hogy ne akasszam meg az energiát, amivel adja. De nem csak a követ kaptam. Hanem a Tanítást. Az elfogadásra, az elengedésre, a harmóniára való törekvést.
S visszafelé, a busz felé bandukolva egyszer csak megakaszt egy kiáltás: Nóna! (ami itt nemes egyszerűséggel csak asszonyt jelent.) Szelíden megérinti a karom a bizsuárus, s egy kókuszból készült nyakláncot nyújt felém. Nem kérem, mondom kedvesen. Rám néz. Ajándék. Tőlem. Mert segítettél a barátomon.
Fogom a láncot. Nézem az arcát. Nézem a szívemet. Nézem a csoportot, ahogyan távolodik. Nézek vissza az emberre. Ő csak bólint s mondja: Devi pihitayi gihilla enna. Menj az utadra. S az istenek segítségével gyere vissza.
Hát ezért vagyok itt. Ezért szeretek itt élni. Élni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése