Kelaniya legendája, avagy cunami Sri Lankán - Sri Lanka látnivalók

A történet a Kr. e. 2. században játszódik, és mint megannyi legendát, ezt is a Mahavamsa, a Nagy Krónika lapjairól ismerhettük meg. És ahogyan az általam megadott cím is mutatja, valóban az egyik legkorábbi, írásban is rögzített cunami történetét mutatja be. A cunami a Kelyaniya királyság nagy részét elmosta, elpusztítva rengeteg halászt, gyöngyhalászt, falvakat. A Király halála után a Kelaniya királyság megszűnt létezni. 

Kelaniya Tissa király jó és szent ember volt, de volt egy nagyon rossz tulajdonsága: hamar dühbe gurult és olyankor nem tudta, mit tesz. Sokat áldozott és sok pénzt költött a vallásra; különösen kedves volt szívének Arahat, a nagyszerű buddhista tanító, aki őt és testvérét, Uttiyát a Buddhista Tanokra tanította.

Minden reggel magához hívatta Arahatot, s kérte, hogy reggelizzen vele a Palotában. Személyesen várta ott, a Királyné pedig gyakran elkísérte őt, jelen volt a tanítások alatt.

A király testvére, Uttiya, bár ugyanabban az oktatásban részesült, nem volt olyan jó ember, mint bátyja, és sosem vett részt ezeken a reggeli találkozókon. Kószálni és kalandozni vágyott. Gyakran legeltette szemét testvére feleségén és igen szeretetreméltónak próbált látszani előtte.

Kelaniya Tissa természetesen látta ezt, és nemegyszer testvére szemére vetette nem éppen fejedelmi viselkedését. De Uttiya nem hallgatott rá, folytatta ezt az életmódot, egészen addig, míg bátyja valóban meg nem haragudott rá. Hogy elkerülje a büntetést, Uttiya megszökött a Palotából, és a déli országrészbe, Ruhunába menekült, letelepedett egy kis faluban, ahol ugyanezt az életet folytatta. Nem adta fel a tervét, hogy megszerzi magának a királynét, és máris szövögette terveit, hogyan veszi el testvérétől őt.

Egy napon készen állt a terv. Megkérte egy rossz hírű barátját, hogy öltse fel a szerzetesi ruhát, és vigyen egy levelet a királyi palotába, a Királyné számára. A levél nem volt aláírva, a kézírás pedig a nagy Tanító, Arahat betűit utánozta, nagyon élethűen.

A szerzetesnek álcázott barát Kelaniyába ment hát, és – mint szerzetes – csatlakozott Arahat tanító csoportjához.

Reggeli után a Király és a Királyné kikísérte a Tanítót a Palotából; elöl ment a Tanító, őt követte a Király, s a Királyt követte a Királyné.

Miközben a többi szerzetes is elhagyta a palotát, a hamis szerzetes igyekezett elkapni a Királyné pillantását, s miután ez sikerült, elé dobta a levelet, bízván benne, hogy a Király nem veszi észre. De szerencsétlenségére, a király meghallotta, ahogy a pálmalevél földet ér, megfordult, felkapta azt és elolvasta frivol tartalmát.

Abban a pillanatban elvesztette minden türelmét és iszonyú haragra gerjedt. Felismerni vélte szeretett Tanítójának kézírását, és – bár nehezen hitte el - biztos volt benne, hogy a Tanító elárulta őt, mivel feleségének szerelmes levelet írt. Ezután nem tudott másra gondolni, mint a szörnyű büntetésre, amit Arahatra fog kimérni.

Szörnyű dühében nem is tanulmányozta a levelet, hanem az álszerzetest azonnal megölte, és elrendelte, hogy a Tanítót egy üst forró vízbe vessék, ahol majd halálát leli.

Ezt a döntését szerzetesek és hívek csoportja előtt hozta meg és hajtotta végre.

A nagyszerű Arahat, bár nem értette, a Király miért teszi ezt vele, szent erejénél fogva, az üstben haldokolva még képes volt adni egy utolsó tanítást az egybegyűlteknek. A gyülekezet megrendülten hallgatta, biztosak voltak a Tanító ártatlanságában, és nem értették, hogyan szabhatott ki a Király ilyen szörnyű büntetést.

A haldokló Arahat ahelyett, hogy megátkozta volna a Királyt, megáldotta őt, szörnyű büntetését karmaként fogadta el, olyan bűnökért, melyeket az előző életében követhetett el. Utolsó szentbeszédét a gyülekezet megőrizte, ezzel is emléket állítva a nagyszerű Arahatnak.

Halála után Arahat testét az óceán habjai közé vetették. Az egész lakosság elszörnyedt, amikor büntetésképpen, a Királynét magát is a habok közé küldték. A király annyira kivetkőzött magából, hogy egyáltalán nem tudta, mit csinál. Bezárkózott a Palotába, és többé nem beszélt senkivel.

Ám igen hamar remegő miniszterek gyülekezete lépett a király elé: segítségért jöttek a nép nevében.

A tenger Istenei haragra gerjedtek amiért a Király az ártatlan Tanítót megölette, és bevetette testét az óceánba. Meg akarták büntetni a Királyt elhamarkodott és gonosz tettéért; és abban a pillanatban, amikor a Tanító teste a vízbe ért, hatalmas hullámokat korbácsoltak. Olyan iszonyatos vihar kezdődött hirtelen, hogy a hullámok szinte elnyelték a szárazföldet.

Az emberek az életükért futottak, hátrahagyva kunyhóikat, ingóságaikat, s látták, amint a hatalmas kókuszpálmákat – melyek szinte az egyetlen élelmet biztosították számukra - a víz elviszi. Saját életüket is csak úgy tudták menteni, hogy a szárazföld belseje felé menekültek. A földet, melyen addig éltek, elnyelte az óceán.

Egyre magasabb és magasabb hullámok jöttek, egyre mérgesebb lett a vihar, így az emberek a Királyért kiáltottak, hiszen ő hozta ezt a szerencsétlenséget az országra.

A Király annyira elveszett saját bánatában, hogy nem is észlelte a körülötte végbemenő változásokat. Amikor ez tudatosult benne, elrendelte, hogy az emberek építsenek gátakat kókuszpálmából és földből, hogy visszatartsák a hullámokat. De mindez felesleges volt. A hullámok egyre közelebb jöttek, és egyre több szárazföldet nyeltek el. Kelaniya 28 mérföldre volt bent a parttól, ám a hullámok már a Palota kapuit nyaldosták.

A Király kétségbeesett, és nem tudta, mitévő legyen. Összehívta a gyülekezetet, és segítségüket kérte, ám ők is tehetetlenek voltak. Ám a legidősebb és legbölcsebb szerzetes előállt egy tanáccsal: a Király vesse egyetlen leányát az óceánba, áldozatul az Isteneknek. Azt gondolta, ha a lányka testét befogadják az Istenek, megmenthetik a királyság megmaradt részét. A Király hívatta egyetlen leányát, aki még anyja elvesztésétől sokkos állapotban volt; és megkérdezte: feláldozná-e magát az ország megmentésének érdekében. A lányka azt felelte: édesanyja szörnyű elvesztése után már nem akar élni, így aztán elkezdődött az áldozati ceremónia.

A hercegnő megfürdött, illatos olajakkal kente be magát, gyönyörű, fekete haja csigákban omlott hátára; gyöngyökkel és csodás ékszerekkel látták el. Majd egy aranyból készített csónakba készültek ültetni. A csónak oldalán az állt, hogy ez a gyönyörű hercegnő Kelaniya Tissa király lánya, aki önmagát áldozta az óceán Isteneinek azért, hogy vezekeljen apja bűneiért.

A hercegnő az őt megáldó és érte imádkozó emberekkel körülvéve a parthoz érkezett, és beszállt a csónakba. Ahogyan a csónak elindult, a hullámok lecsendesedtek. Az Istenek elfogadták az áldozatot a hős hercegnőtől, aki önszántából áldozta fel magát, hogy megmentse országát. Az ország tehát megmenekült, ám a már elsodort részek lakatlanná váltak, s a Király haláláig nem ismerhette újra a boldogságot. Egy napon, amikor elefántján egy templomhoz tartott, a föld megnyílt alatta s elnyelte. Ez volt a Király büntetése. 

Folytatása következik :D