Mannar

Mannar számomra Sri Lanka egyik legérdekesebb helye. Nagyon régi története van, már a Krisztus utáni 2. évszázadból vannak feljegyzések, mégpedig a méltán híres gyöngyhalászatról. És igen, ha azonnal eszetekbe jut Bizet Gyöngyhalászok című műve, akkor akár meg is hallgathatjátok a híres betétdalt. Én meghallgattam, ahogyan elindulunk befelé a félszigeten, de még ne ugorjunk ennyire előre (Azért a cím alatti linken elolvashatjátok a tartalmát, csodaszép történet, sokat meg lehet tudni a régmúltban élt tamil közösség életéről.)

Mannar különleges helyet foglal el a sziget életében, kinyúló alakjával ugyanis itt ágaskodik ugyanis annyira nyugatra, hogy a legközelebb kerüljön India Anyához. Ez az a félsziget, melynek utolsó települése, Thalaimannar; a hely, ahol a Ramayana szerint Ráma király hadserege, Hanumán, a majomisten vezetésével egy réges régi időben Lanka szigetének  földjére lépett. 

 

A legenda szerint a 7000 évvel ezelőtt élő Ravana, a Lanka-i démonkirály megkívánta az indiai Ráma király felségét, Seethát. Egy csellel elrabolta, s magával hozta Lankára. Seetha hosszú évekig raboskodott Ravana palotájában, de nem adta meg magát, hűen kitartott férje mellett. Ráma – aki Vishnu isten földi reinkarnációja volt – sereget szervezett, s Hanumán, a majomisten vezetésével legyőzte Rávanát, s visszaszerezte a feleségét. A történet maga, azaz Seetha legendája a Ramayana, a hinduk őseposza fontos része, fordulatos és érdekes leírás. 

Az első és talán legfontosabb történelmi emlék a mi szigetünkön az Ádám hídja, vagyis a Rama Setu. Ez a kb. 48 km hosszú „híd” ma már csupán az óceán alatt létezik, legalábbis nyomokban. A levegőből még láthatóak a maradványok. Ami érdekes, hogy tudósok bebizonyították, hogy a híd valóban 7000 éve készült (sőt, egyes források szerint egymillió éve), mégpedig mérnöki precizitással, valószínűleg emberi kéz által. A feljegyzések szerint 1480 körül egy cunami semmisítette meg. Az Ádám hídja az indiai oldalon a Pamban szigeten, Danushkodi városában kezdődött és Sri Lankán, a Mannar félszigeten, Talaimannarnál ért véget.

Fennállása idején, kb. a Kr. e. 6. századtól évszázadokon keresztül itt vándoroltak át a dél-indiai tamil közösségek a szigetre egy jobb élet reményében és nagyon sok termék is így került át Indiából. Így a híd történelmileg, társadalmilag és gazdaságilag is fontos szerepet töltött be. Valaha komp is működött ezen a helyen, de ma már ez sem elérhető. 

A területre érkezéskor először a mannari erődöt keressük fel a kikötő mellett. Mivel a Galle erőd mellett lakom több éve, kíváncsi voltam, vajon ez az erőd milyen állapotban van most, sok évvel ezelőtti látogatásom óta. Ugyanolyan. Ugyanolyan rossz állapotú, de egyszersmind ugyanolyan lenyűgözően régi. Felsétálok az emelkedőn, s szinte látom az akkori embereket, ahogyan a dolgukra sietnek, megállnak egy-két szóra, üldögélnek a házak előtt... a házak épek, erősek; az élet pezsgő, semmi különös, csak a szokásos, mindenki végzi, amit kell. 

Az erődöt, mint mindegyiket a szigeten, a portugálok kezdték építeni a 16. században, majd a 17. században ideérkező hollandok vették kézbe. A még később, a 18. század végén ideérkező angoloknak már nem volt igazán fontos a szigetnek ez a része, ők inkább Colombo és Galle kikötőjét tartották fontosnak. Így történhetett, hogy míg e kettő a mai napig virágzik és csodás koloniális épülettel teli, a mannari erőd ma már az enyészeté. Ám mégis érdemes felkeresni. A hangulat, ami belőle árad; a rezgések, ami körülveszi a látogatót... mind arra hivatott, hogy kicsit visszarepítse az arra járót a múltba, kicsit át tudjuk érezni az elmúlt évszázadok minden gyönyörűségét és gyötrelmét, egy pillanatra fel tudjuk lebbenteni a fátylat az emberiség fejlődésének néhány pillanatáról. Mert pár évszázad csupán egy pillanat ebben a csodás folyamatban, melyen az ember keresztülmegy. Konkrét információm nincs ugyan erről, de el tudom képzelni a boltocskákat, az ügyvédi irodákat, a piacot, a borbélyüzletet, a rőföst... Ha csak egy pár percre is megelevenedne... 

De menni kell, ki kell szakadni a régmúltból, hogy ismét egy napjainkban vibráló téma váltsa fel a történelmet: mégpedig a szamarak. 

Mi? Szamár? Ez meg hogy jön ide? Sri Lankán nem elefántok, majmok és leguánok, kígyók és skorpiók, cibetmacskák és mongúzok élnek? 

Nos, ahogyan látjátok, igenis vannak csacsik. Kizárólag a szigetnek ezen a részén. És mivel senki kölykei, árvák, így szükség volt egy "Csacsiklinikára", hiszen ők is rászorulnak néha a gondoskodásra. Ha egy csacsi vemhes lesz, figyelemmel kísérik ez idő alatt, majd az esemény közeledtével elviszik a klinikára, hogy biztonságosan adjon életet a gyermekének. 

Ha megbetegszenek, szintén mindig van valaki, aki értesíti a klinikát, hogy segítsenek rajta. A szamarak ilyenkor egy időre az otthon lakói lesznek, majd megerősödvén mehetnek ismét szabadon kóborolni. 

Ahogyan látjátok, nem régi dologról van szó, amikor legutóbb erre jártam, még nem is volt. 

A klinika nem csak a csacsikon segít, hanem egyúttal továbbképzést is tart az ott élőknek és az arra járó embereknek, hogyan kell felelősségteljesen gondoskodni egy szamárról. 

Egy kis bemutatóval kezdünk, ahol a fiatalember sokat mesél az állatokról, a környékről és a klinikáról. 

Azután rá is térhetünk a lényegre: mehetünk csacsizni. Természetesen lehet venni zoo csemegét, amit a szamárkák imádnak - nem mellesleg csodaszép táskákat is varrnak a helyiek, amik szintén eladók, és ezek megvásárlásával a klinikát támogathatjuk. Segítenek, hogyan kell etetni: szépen, egyenesre kinyújtott tenyérrel kínáljuk a csemegét, hogy ne kapják be az ujjainkat. Naná, hogy az én egyik ujjam egy csacsi szájában végzi. Na, nem örökre, de mindenesetre jó erős fogása van, mert hárman szabadítják ki. Amint megtudjuk, minden csacsinak saját személyisége van, nos, én pont a vezérszamarat fogtam ki.

Nem gond, mert csak jó erősen megszorította, de azért most már figyelek. Valóban vezéregyéniség, minden más csacsit elzavar, ha látja megvillanni a zoo csemegét. 

Ismerkedünk még egy kicsit az itt dolgozókkal, megismerjük a családjaikat is, három kis lurkócska is szaladgál az egyik anyuka körül. Nem is tudják nagy zavarukban, hogy szégyenlősködjenek vagy csintalankodjanak. 

*********

Mi nem maradhatunk sokáig, sok a dolog, még fel kell keresnünk a több száz éves baobab fát is. Kissé zavartan nézem a térkép applikációt, több helyen is mutatja egyszerre. Véletlenszerűen rábökök az egyikre, s Sam máris indul. Még sosem hallott erről a fáról, pedig "sokezer" éve járja az országot. 

Meg is van, micsoda gyönyörűség. Fenséges fa, hirtelen nem is tudja az ember befogadni. 

20 méter a kerülete, 7.5 méter magas, és ezzel ő a legnagyobb baobab fa a szigeten. Nos, ezt nem volt nehéz azért elérnie, mivel 

• egyrészt 700 éves
• másrészt mindösszesen 40 baobab fa él egész SL-n - ebből 34 a Mannar félsziget. 

Mégis tiszteletreméltó teljesítmény, büszkék vagyunk rá, büszkén is járjuk körbe. A története szerint azok a mór kereskedők hozták magukkal a 13. század környékén, akik a tevéket is. Hogy mi?? Már tevék is? na ne... 

Hát nem is. Már nincsenek, de valaha voltak, szintén az arabok őseivel érkeztek ide. És mivel tevéket hoztak, hát hoztak nekik baobab termést is, mert a teve azzal táplálkozik. A termés magja lehullott a földre, kihajtott, majd röpke 700 év alatt ilyen csodává cseperedett. 

Azt mondják a helyiek, hogy ennek a fának a termése pontosan 30 magot tartalmaz. Ezért aztán a helyi keresztények Júdás táskájának nevezik, mivel Júdás pontosan ennyi pénzért árulta el Jézust. 

Mindent összefoglalva, annak, aki másodszor tér vissza a szigetre, nagyon is megéri elmenni Mannarba, mert egy újabb arcát ismerheti meg Sri Lankának. 

Ha ajánlatot szeretnél kérni, itt megteheted: Kapcsolat

Ha egyedül szerveznéd utadat, kattints ide: Útikalauz Sri Lanka